Sose tartottam magam olyan embernek, aki cselekszik. Inkább az a típus vagyok, aki vár és tűr, majd egyszer csak robban – de akkor mindent magával sodor. Ez kiskorom óta bennem van, nem tudom, hogy a szüleimtől vettem át vagy szimplán ilyennek születtem, de nem is ez a lényeg. Életem legnagyobb titkának kirobbanása 2015. január 21-én érkezett el.

Ugyanolyan nap volt, mint a többi, kicsit hideg a téltől és szomorú a vizsgaidőszaktól. Én és a legjobb barátom épp az egyetemen tanultunk, amikor a tananyag helyett a jövendőbeli coming out-omra terelődött a téma. Olyannyira belelendültünk, hogy repült az idő és mire észbe kaptam, már több órája mondta nekem, hogy hiába várok vele, később se lesz könnyebb, de nehezebb sem. Végig bólogattam, hiszen tökéletesen igaza volt, mégis rábírni magam arra, hogy kiálljak a szüleim elé és elmondjam, hogy én már pedig leszbikus vagyok, rettentően ijesztőnek tűnt. Az utolsó pillanatokban a könnyeimet nyelve hallgattam meggyőző érveit. Akkor és ott már magamban eldöntöttem: most vagy soha, nem húzom tovább.

A hazaút sose volt még ennyire rémes. Minden bajom volt, fájt a fejem, hányingerem volt és sírni akartam. Mikor végre kínkeservesen, de elértem a házunkat, a szívem már a torkomban dobogott, úgy éreztem, hogy elájulok. Mély levegőt vettem, majd remegő kezekkel kinyitottam a konyha ajtaját. Annyira túl akartam rajta esni, hogy semmit se sikerült levennem magamról, kabátban és a teljes „harci felszerelésben” álltam a szüleim elé. Anya épp egy sorozatot nézett a laptopján, amíg Apa a tévét bámulta. Mindketten elszakították tekintetüket a képernyőktől és teljes figyelmük rám irányult, én pedig összetörtem. Talán kislányként sírtam úgy, mint akkor.

Először nem tudtam megszólalni, hiába kérdezték, hogy mi a bajom és válaszoljak azonnal, mert nem értenek semmit, de már aggódnak. Ekkor sikerült valamennyire összeszednem magam és elmotyognom: meleg vagyok. Igazából akkor még nem is tudatosult bennem, hogy használhattam volna a leszbikus kifejezést, hogy kicsit egyértelműbb legyen a dolog. Örültem, hogy ezt a két szót ki tudtam nyögni.

Minden egyes reakció lepörgött a szemem előtt, de ami ezután következett, sohasem. Apa értetlenül bámult rá, mintha nem is fogta volna fel a szavaim, Anya pedig olyan arcot vágott, mintha a világ legnagyobb baromságával állítottam volna haza. Megkérdezte, hogy ez biztos? „Komolyan ezt kérdezed?” volt a válaszom, mire nagyot sóhajtott. A szobámba küldött.

Ennyi volt, kész. Úgy éreztem, hogy nekem végem, hogy nem értik, nem fogadnak el, harcolnom kell majd és üvöltenem, hogy megértsék ez nem vicc, ez a valóság. Egyre jobban bőgtem, egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Szóval, neki álltam átöltözni, hogy akkor majd álomba sírom magam, mikor Anya bejött a szobámba. Nem szólt semmit, csak megállt a szekrényem előtt, majd pár perc elteltével megkérdezte, hogy ez most a legjobb barátom miatt van (szintén meleg), mióta tudok róla. Miután válaszoltam, jött az ismert „ez nem is biztos, nem tudhatod ilyen fiatalon” monológ kezdete, mire kiabálás vagy visszavágás helyett, elgyötört hangon könyörögtem neki, hogy ne mondjon ilyeneket, mert így is nagyon-nagyon nehéz volt eléjük állni. Ez volt az a pont, amikor ő is elkezdett sírni.

A lábaim nem bírták tovább, így leültem az ágy szélére. Megkérdeztem tőle, hogy haragszik-e rám, de nem válaszolt. Még jobban sírtam. Majd egyszer csak elindult felém és azt mondta „Sajnos már tudtam,” majd megölelt. Ekkor már mindketten zokogtunk, és én újra feltettem a korábbi kérdésem, hogy haragszik-e rám. Azt felelte, hogy hogy tudna haragudni, mikor nem én tehetek erről.

Ezután percekig egymásba kapaszkodva sírtunk – kicsit egymásért, kicsit magunkért. Megmondtam, hogy sajnálom, amiért ilyen későn mondtam el neki, mire azt felelte, hogy semmi baj, majd a fülembe súgta, hogy vele bármit megoszthatok. „Tudom, de féltem” vallottam be neki, majd még szorosabban ölelt magához. Addig tartott a karjaiban, amíg meg nem nyugodtam.

Aznap este nem mertem kimenni a konyhába és szembesülni Apa reakciójával is. Helyettem Anya vigasztalta meg, mivel később kiderült, hogy aznap éjjel nem csak mi sírtunk, de ő is. Magát hibáztatta, azt hitte, hogy valamit elrontott és emiatt lettem ilyen, amilyen. Mivel sose volt szoros a kapcsolatunk, ezért a mai napig nem beszéltem személyesen vele erről, csak Anyán keresztül tudtam meg a dolgokat, de minden aggodalmam ellenére, elfogadta. Viszont rettentően félt, hogy emiatt majd bántani fognak és egy bizonyos szintig nehézségeket fog ez okozni az életemben.

A testvérem… nos, ő végig a szomszédos szobában volt aznap este és hallotta az Anyával folytatott beszélgetésünket. Csak másnap, mikor el akartam neki mondani, derült ki, hogy ő is már tudta és minden okés.

A coming out óta sokkal jobb lett a kapcsolatom Anyával. Persze, előtte is nagyon közel álltunk, de így, hogy már nincs közöttünk ez a titok, minden sokkal jobb, egyszerűbb lett. Nyugodtan mesélhetek neki anélkül, hogy azért aggódnék, nehogy valamivel elszóljam magam és lebukjak. Nem, többé emiatt nem kell izgulnom. Szabad lettem és… piszok jó érzés.

Sose tartottam magam olyan embernek, aki egyszer majd arról mesél, hogy milyen csodálatos a családja és mennyire szerencsésnek érzi magát, amiért ilyen elfogadó emberek a szerettei. És mégis, eljött ez a pillanat is.

H (20, tanuló)

Sok minden van, ami megváltoztatja egy ember életét. Az egyik nagy változás az én életemben, 14 éves koromban jött el, egy napsütéses, októberi délután, mikor hazaféle lekéstem a buszt. Ez volt az első alkalom, amikor későbbi busszal mentem haza. Ez volt az az öt perc, ami megváltoztatta az életem. Igaz, semmi nem történt míg fel nem szálltam a másik buszra, sőt, az út feléig semmi, csak bámultam ki az ablakon, és arra gondoltam, milyen szépen süt a nap, és milyen melegem van.

Majd egyszer, a busz végébe tekintve, megláttam egy lányt, és arra gondoltam: "Úristen! Én ennél gyönyörűbb teremtést még életemben nem láttam!" Mondhatni, még gyerekként, a Facebook előtti életben, mindennap lekéstem a buszt, hogy hazafelé nézhessem ezt a kis Tüneményt. Így kezdődött az egész...egy lekésett busszal. Minden perc számít. Ugyanis, ezután minden percben gyötrődtem, hogy most mi ez, és mi történik velem, miért pont velem?! Hosszas szenvedések után, kinőttem az iskolát, és nem láttam többet az ismeretlen lányt. Évek múltán csak, egy buliban. Megismertem, és kiderült sokkal idősebb, mint amennyinek látszik, emellett, menyasszony. De megmarad ez, az első plátói szerelemnek.

Mert, hogy mi is a szerelem? Ezt se tudtam egészen a...az....a sokadik kapcsolatomig. Minden egyes kapcsolatomnál, minden egyes lányban az igazit láttam, és még érveim is voltak, hogy miért az. De minden egyes kapcsolatom véget ért, ráadásul utólag rájöttem, mind silány volt, és csak én nagyítottam fel a dolgokat a képzeletemben, mert nem láttam, csak a tökéletességet a rózsaszín függöny mögött.

Tehát az első igazi! Nagyon random, és véletlen történt a "találkozás". Vagyis, annyira nem random, ugyanis, böngésztem, akkor már Facebook-on, és rátaláltam. Nem láttam mást, csak néhány képet, és idézetet. De valami megfoghatatlanéstranszcendentálisvalamiszakrális dolog, magával ragadott, bele ragadott, muszáj volt, mert késztetést éreztem...hát írtam. Türelmetlenül vártam egész este, míg végül, jött a válasz. Elfoglalt. Randija volt. Szomorú lettem. De beszéltünk. Azt mondta jó volt beszélni. Azt mondtam, írjon, hogyha gondolja. Nem írt. Majd egy hónap múlva, újra felkerestem. Egész nap beszéltünk. Este azt mondtam, majd írjon, ha gondolja. Másnap reggel, az üzenetére keltem fel. Egész nap beszéltünk. Egész héten beszéltünk. Találkoztunk. Annyira plátói volt, de mégis valóság. Féltem. Féltem, hogy túl szép, hogy igaz legyen, és majd vége lesz. Vége lett. Egy egész nyáron át tartó szerelem. Ez volt az igazi! Ekkor tudtam meg, a buszos Tünemény óta, hogy mi is az igaz szerelem, évek múltán jöttem rá csak. Igazából elhagyott. Szenvedtem. Megszakadt a szívem. Mégsem gondoltam rá egy másodpercig sem haraggal. Mert csak arra tudtam gondolni, mennyire jó volt vele. Évekkel ezelőtti történet ez. De, még mindig fontos nekem. Az egyetlen, akivel azóta is tényleg beszélek, és akinek mondok gátlások nélkül dolgokat.

És, hogy mi a szerelem definíciója? Nem tudom. Elmondani sem tudom. Csak érezni lehet! Amikor azt érzed, hogy fáj, az már szerelem. Biztos van boldog, felhőtlen is, csak én még nem hallottam olyanról. Szóval, egyedül szenvedtem. Sokáig. Nagyon sokáig. Tovább, mint bárkinek kellene. De sokat tanultam ez idő alatt, a magány alatt új impulzusokat kapsz, átértékeled a dolgokat, az embereket, az életet. Átértékelődtem, megkomolyodtam (úgy, ahogy), és úgy döntöttem nem titkolózok tovább, kitálalok a szüleimnek, akik nagyon szigorúak, mondhatni vaskalaposak, hogy én, már évek óta a lányokhoz vonzódom, és ugyan nem kérem, hogy ezt szeressék, de fogadják el, vagy csak, hagyjanak élni ezzel együtt.

Volt bennem, egy olyan hátsó szándék, hogy többet nem kell hazudnom, mert utálok hazudni. A szüleim képébe hazudni arról, hol vagyok, kivel, ki ő. Túl sokszor előfordult, hogy több órát utaztam (persze, csak a lányok miatt), úgy, hogy a szüleim, azt hitték a legjobb barátnőmnél alszok. Azért vicces megjegyezni, hogy soha nem aludtam náluk, egészen eddig az évig.

Hát, szóval előálltam nagy nehezen az én történetemmel a szüleimnek, és a hatás...felejthetetlen.

Először is elküldtek otthonról, mondván, hogy ők nem ilyennek neveltek, és ez elfogadhatatlan. Majd mikor indultam volna, csak kiabálva felküldtek a szobámba, elvettek tőlem mindent, így elszakítva a külvilágtól, hátha "megjavulok". Soha nem felejtem el, amit mondtak, amit édesanyám mondott, idézem: "Próbálj meg végre normális emberként élni!". Még mindig a fülemben cseng. Normális emberként. Mintha legalább embert öltem volna. Erről jut eszembe, a húgom egy nap elém állt és azt mondta: "Tudom, hogy valamit eltitkolsz előlem. Leszbikus vagy, vagy embert öltél?", és ez halálosan komolyan. Tehát, a következtetés, ha valamit eltitkolsz, akkor embert öltél, vagy homoszexuális vagy. Szörnyű, hogy majdhogynem egy szintre emelné a kettőt. Ilyenkor igazán elgondolkodom, az emberek felfogásán, és gondolkodásán. Legalább Ő elfogadta a dolgot. A szüleim azóta sem. Így van egy titkos kis életem.

Hazugságok hálójában élem tovább a napjaim, egészen addig, amíg önálló nem leszek, és elmegyek innen. Hazugságok hálójában, mert még mindig nem tudják, kivel, mikor, mi... Bár azt érzem, tudják, csak nem akarják. Soha nem fogják akarni, de elfogadni sem. Vagy, van még remény 4 év után, hogy majd elfogadják? Kétlem. De én nem adom fel, és csak élek, ahogy nekem jó, ahogy érzem, hogy nekem jó. Új szerelmet keresve, új emberré formál az életem. Hosszú út áll még előttem, de folytatom azt, amit 14 évesen kezdtem, azon az október délutánon, mert akkor melegség áradt a szívembe...és fény, és remény.

D (20, tanuló)

Nem tudom máig se, hogy az ember miért születik homoszexuálisnak, ez nekem, mint szociológia szakos hallgatónak is érdekes téma, de mivel ez az egyik része az én életemnek, így talán leírom az élettörténetemet.

4. fiúgyermekként születtem a családomba. Azt hiszem mindenki nagy szeretettel várt, bár a szüleim gondolkodtak pár hetet, hogy legyek-e vagy ne legyek, de inkább előbbi mellett döntöttek. Alapvetően boldog gyermekkorom volt, hiszen anyai nagyszülők, szüleim, bátyáim, apámnak Lengyelországban élő testvérei figyelme mind rám irányult. Alapvetően jobban szerettem anyámmal lenni vagy nagymamámmal, aki már akkoriban is idős volt, anyám is és én is kései gyereknek számítunk, apám csak félig számított kis gyereknek.

Egyes kutatások szerint, ha öt évnél kisebb korkülönbség áll fenn a fiútestvérek között, akkor az anya a legkisebb fiú terhességénél valamilyen női hormont kezd termelni, ettől nőiesebb az agyunk? Nem tudom.

3 éves koromban meghalt nagymamám. Előtte óvodába kerültem, és ilyen koromban vettem észre, hogy tetszenek a fiúk, különösen a szőkék. Emlékszem bátyáimmal játszottunk a panel környékén és megbámultam egy Backstreet Boys banda egyik tagjára hasonlító (Nick Carter) kamasz srácot - bátyáim alig tudtak elrángatni onnan. Aztán mikor halasztottam, akkor meg kis Gergőbe szerettem bele, a fiús haja miatt. Óvodásként énekesnőket hallgattam és utánoztam inkább, leginkább Celine Diont tartottam már akkoriban a legcsodálatosabb énekesnőnek.

7 évesen aztán logopédiai előkészítő jártam, majd 10 évesen normális 3. osztályba kerültem, ennek hátrányával, szépségével. Emlékszem ebben a 3 iskolai évbe egy idősebb roma srác tetszett meg, utána ez abba maradt.

5. osztályba kerülve, egy sráccal ismerkedtem össze, aki szintén új gyerek volt, tapasztaltabb Budapesti vagány srác, akivel volt némi szexuális tapasztalatom. Ő nem tartja magát melegnek, én meg úgy érzem, hogy az vagyok.

7. osztályban megismerkedtem egy hittanos lánnyal, 2 évvel volt fiatalabb, csak jártunk, de igazából a különös természete miatt, sajnálatot éreztem iránta. Aztán 7.- 8. osztály közötti időszakban 15 évesen újra előjöttek a homoerotikus vágyak. Tulajdonképpen heteroszexuális pornóesetében a férfit néztem, utána tesóm Kámaszutrájában is pasikat néztem, de még nem vallottam be. Bár másodszülött bátyám előtt lebuktam az internetes előzmények miatt. Utána ősszel apukám halt meg és ez identitásom újbóli felfedezése és a gyász okozta érzések miatt, a lány szakított velem. Elsirattam a dolgot, de továbbra se vallottam be magamnak.

Aztán szakiskolai osztályba kerültem, ott még inkább nehezebb volt, kilógtam, mert lustaságom miatt kerültem be ide, de imádtam olvasni. Leginkább szerzetes akartam lenni, mert úgy gondoltam, hogy ha már nem élhetem meg a vágyaimat, akkor inkább ezeket az energiákat fordítsam másokra.

Aztán 10. osztályban versenyeztem történelemből, majd átkerültem 11. szakközépiskolai osztályba, ahol éppen nyáron a különbözeti vizsgán, irodalmi tankönyvekben felfedeztem pár meleg szerzőt. Aztán elkezdtem bújni a pszichológiai, meg más zenei könyveket és rájöttem, hogy nincs semmi rossz ebben.

Mielőtt végeztem volna itt, történt pár dolog: Egy sráccal ismerkedtem össze a neten, sose találkoztunk, de aztán kiderült pár titok, ami miatt világossá vált, hogy nem ő volt az igazi. Többször vertek át, erre mindenki vigyázzon. Ez idő tájt egy általános iskolás koromból ismert csajról kiderült, hogy leszbikus. Kölcsönösen segítettük egymást és én felvállaltam magam, akkor még biszexuálisként - lányok undorodtak tőlünk, a fiúk meg közönyösen elfogadták a dolgot. Ez idő tájt ismertem meg a kedvenc bandámat a Placebo-t, ahol az énekes biszex, a basszusgitáros meg meleg - ez további erőt adott nekem, hogy felvállaljam magam. Anyámnak levélbe írtam meg, nagynénémnek elmondtam - ő homofób máig – és a bátyáim is tudják.

20 évesen felsőfokú szakképzésre iratkoztam be, médiás végzettséget szereztem itt, no meg egy barátnőt, aki sokat segített az önelfogadásomban. Itt is fel akartam vállalni, de nem voltak annyira nyitottak. A 2 év alatt pár dolog segített: A Sziget Fesztiválon megismertem egy csomó LMBTQ embert, a tanáraim, és pár Hajdúszoboszlón élő meleg emberkét is. Így 2013-ban velük mentem ki a Pride felvonulásra, hiszen ők hozták létre a második egyesületet is, a Debreceni Színtér Egyesületet. Aztán mikor végeztem a szakmai képzéssel, akkor tájt találkoztam egy orvostanhallgató ismerősömmel, akit az óta is jó barátomnak tartok.

20 évesen szociológia szakra jelentkeztem, amit nem bántam meg, hiszen a tanáraim nyitottak az LMBTQ témában, azóta, hol egyesülettel, hol egymagam, voltam képzéseken, LMBTQ filmfeszten, más eseményeken. Az egyetemen egy tanárom hatására, pszichológusnál is voltam, ami tovább segített az önelfogadáson. Ő is azt mondta, hogy éljen meg a vágyaimat. Hát megéltem, volt pár alkalmi szeretőm, de inkább egy tartós párkapcsolatra vágynék egy férfival.

3. szemeszteremet Krakkóban töltöttem, itt is megismertem számos meleget, láttam, hogy milyen az ottani meleg élet, pl. Lengyelországban, több városban is van LMBTQ fesztivál és felvonulás. Litvániában is jártam, ott csak 3 évente rendezik meg a Baltic Pride eseményt, felváltva hol Litvánia, hol Lettország, hol Észtország a rendező és csak hétvégén vannak nagyobb bulik Litvániában. Ennyit a nemzetközi LMBTQ helyzetről.

Jelenleg itthon vagyok, végzős évemet itthon töltöm, 1 évet még itt maradok Debrecenben, utána Budapestre költözök, és ott fogom tovább folytatni a tanulmányaimat.

Köszönöm, hogy megoszthattam veletek a melegségem történetét.

Ádám (24, tanuló)

Az első találkozás élményét mindenki, vagy legalábbis nagyon sokan közülünk átélték már. Randiztunk alacsonyabbal, magasabbal, pocakossal, deszkával, szimpatikussal, ellenszenvessel… széles a skála. Sokféle embert megismertünk ez idő alatt: van, akivel máig jóban vagyunk, s van, akivel már akkor sem jöttünk jól ki.

Van, hogy jól sikerül az első randi, van, hogy nagyon rosszul. Nagy utat járunk meg, mire végre megtaláljuk az igazit. Ezt a hosszú ösvényt én is végigsétáltam, erről szeretnék most nektek írni.

Az első, meleg randira tizenöt éves koromban kerítettem sort. Nem volt nagy szám, sajnos azt kell, mondjam - annyira, hogy már nem is emlékszem igazából mi történt. Egy biztos: átlagos volt. Tettünk pár kört az utcán, feltettük az elmaradhatatlan_ „kit-mit keresel?”_ kérdéseket. Nagyjából erről szólhatott ez a fél- vagy egyórás találkozás, pontosan ugyanúgy, mint a rákövetkező összes többi. Unalmas, sablonos volt mind, egészen máig.

Húszévesen nagy fordulat következett be nálam. Túlesve egy elég csúnya visszautasításon, újra a_ Gayromeo_ karjaiban találtam magamat. Nézelődtem az oldalon, vártam a „rajongói” leveleket, majd unalmamban a legtöbb matricát kapottakra klikkeltem. Ott a „jóképű” fül alatti srácokat nézegettem, közben pedig ábrándoztam az ottani fiúkról.

Pár perccel később, nagy meglepődésemre egyikőjük üzenetet hagyott: „lenne kedved ismerkedni?” szöveggel. Miért is ne. Igaz, az illető budapesti, én meg a világ végén, Miskolcon élek, de gondoltam, jó szórakozás lesz.

Az is volt. Nem akartam komolyan a dolgot, hiszen ő 250 kilométerre lakik tőlem, jó állása van, színvonalas élete, míg nekem tulajdonképpen semmim sincs elsőéves egyetemistaként.

Hosszú Facebook és Skype csevegések után jött a nagy kérdés: találkozzunk? 

Megijedtem, hiszen semmi kedvem nem volt a fővárosba menni, visszautasítani meg nem akartam, annyira helyes volt.

Mivel emellett még ráadásul gáláns is az illető, így felajánlotta, hogy eljön értem Miskolcra és elvisz Lillafüredre kirándulni.

Bár akkor úgy gondoltam, ebből az ismerkedésből úgysem lehet semmi komolyabb, az ellenérzést figyelmen kívül hagyva belementem a randiba, mondván, legalább egy szép napot eltölthetek Lillafüreden. Elvégre, veszítenivalóm nem volt.

Reggel a találka helyszínén hevesebben dobogott a szívem. Izgultam, kicsit izzadtam is, s közben végig azon járt az eszem, hogy fölösleges, mivel úgyis tét nélkül megy a dolog-, de ennek ellenére azért nem ártana megtetszenem neki- gondoltam magamban.

Pár hosszú perc várakozás után megpillantottam a zebra túlsó oldalán: sokkal jobb volt, mint képzeltem. Mialatt a lámpa visszaszámolt, én alaposan megnéztem a srácot: sem szőke, sem magas, se nem herceg-, de még így is tökéletes!  Öt év ismerkedés után végre valaki, aki első pillantásra megfog. Hihetetlen érzés volt, amikor a rátalálás kellemes emóciója elöntötte testemet. Éreztem, talán ő lesz az igazi.

Majd kiugrott a szívem kézfogás közben is: csak szimpatikusabb lett, mikor férfias hangján bemutatkozott: _Attila vagyok! _Szép név, gondoltam magamban, de ilyen kisugárzással még az sem zavarna, ha Nintendónak hívnának. J

A találkozás eufóriája után el is indultunk, bár még csak kajáért a plázába. Rögtön feltűnt, mennyire talpraesett a fiú: én éltem eddig Miskolcon, de meglepő módon felcserélődtek a szerepek, s ő vezetett engem, annyira könnyen feltalálta magát. Mondanom sem kell, ha abban a percben megkéri a kezem, tuti igent mondtam volna. Na, jó, talán ez túlzás, de azért a híres tízes skálán már erősen a tizenegyet ütötte rokonszenvet illetően.  

Újabb meglepetés ért, már Lillafüreden, megérkezésünk után. Az autóból elővett egy pokrócot, hozott saját készítésű sütit, és mondta, hogy pakoljunk le valahol, aztán együnk. Annyira gondoskodó volt, tényleg mindenre felkészült. Hozott villát, kaját, pokrócot.

Ettünk is, és amit kreált az fenséges volt. Elég fura tudom, de ez a fickó mindenben tökéletesnek bizonyult, pont, mint a mesében: süt, főz, élelmes, okos, értelmes… ilyet keresve sem talál az ember, majd biztos pont én botlok bele. El sem hittem elsőre, pedig még mindig nincs vége.

Hosszú séta után találtunk egy jó helyet a Hámori-tó mellett. Megint lepokrócoztunk, de most csak beszélgettünk. Jól esett, hogy végre valaki ennyi időt szán rám, meghallgat és figyel.

Ezt minden kedves meleg/hetero olvasónak mondanám: fontos, hogy időt szájunk a másikra. Az első benyomás is nagyon lényeges, de igazán csak idővel ismerhetjük meg a randi partnert. Ne az első félóra legyen a döntő, hanem ami utána következik.

Visszagondolni a tópartra még mindig kellemes érzéssel tölt el. Néztük a kacsákat, hallgattuk a természet zörejeit. Közben feltűnt, hogy a vízből kiállt néhány faág, és beszélgetés közben azt kezdtük el játszani, hogy ki tudja eltalálni. Persze nekem sikerült, ő pedig felsült. (én meg röhögtem magamban, végre valami, amiben én is jó vagyok, vagy legalábbis picit jobb, mint ő) J Annyira romantikus volt az egész, bár ne múlt volna el a pillanat, és még mindig ott lennénk.

Estefelé elindultunk vissza az autóhoz, csak még előtte megálltunk enni. Attila nem tudta mit egyen, tőlem várt tanácsot. Lángost! – az viszont kimaradt a történetből, hogy ő egészségesen próbál élni, csak nagyon kevés „rossz” kaját eszik. Így abban maradtunk, hogy egy egészet elfelézünk és az elég is lesz mindkettőnknek. Persze, elég is lett volna, csak azt Attila nem tudta, hogy én mennyire utálom a lángost. Főleg a tejfölöset. Még kiskoromban csak sajttal megettem, de már azt is megutáltam.

Szóval kikérte a tejfölös lángost, kettétéptem, és az volt életem legfinomabb lángosa. Egyszerűen annyira jól esett ott a melegben, a hosszú és csodálatos nap után, vele megenni azt a lángost, hogy legszívesebben most visszamennék és felzabálnék vele egy újabb darabot.

Fura, hogy mit ki nem hoz a szimpátia. Csak az ő kedvéért ettem abból a lángosból, amit korábban rühelltem. De ott, vele… olyan finomat még sosem ettem.

Mindezt példaként szeretném elétek tárni. Szánjatok elég időt arra, akivel korábban találkozót beszéltek meg. Jó érzés, mikor valaki egy egész napját rád szánja, készül, próbál a kedvedben járni. Tedd Te is ugyanezt.

Bennem öt évig élt a tudat, hogy minden randi unalmas, sablonos mintát követ. Aztán jött Attila azzal a lángossal, és mindent megváltoztatott. Vannak rendes férfiak, él még a remény. Ha máshogy állnánk egymáshoz, többünknek adatna meg egy-egy ilyen nap - szerintem.

Ricsusz (20, tanuló)

A nevem L, egy 18 éves teljesen átlagos srác vagyok, aki egy vidéki gimnáziumban tanul. Nemrégiben lettem tagja a közösségnek, ennek apropójaként szeretném megosztani veletek eddigi előbújásaim történetét és azok előzményeit.

Körülbelül 2-2,5 éve jöttem rá, hogy nem olyan vagyok, mint a többi srác. Ekkor a legtöbben már jó pár barátnőn túl voltak, míg nekem egyetlen kapcsolatom sem volt. Ezt először azzal magyaráztam meg magamnak, hogy félénk vagyok, ám később beismertem, hogy igazából nem is dobnak fel a lányok. A fiúk viszont annál inkább.

Viszonylag sokáig emésztettem és utáltam magam, nem tudtam elfogadni, hogy sosem lesz "normális" életem és saját családom. Miközben odabent csatát vívtam önmagammal, elkezdtem a neten ismerkedni. Hamar megtanultam, hogy melegként nagyon kell vigyázni a névtelenségre az interneten. Megismerkedtem egy sráccal, aki elsőre tök szimpatikus volt, ám később ráeszméltem, hogy nem az esetem. Ő ezt annyira zokon vette, hogy megfenyegetett, megszerzi a szüleim címét és ír nekik rólam. Két hétig rettegtem, ám szerencsére nem történt semmi. Ezután totál visszafogott és óvatos lettem. Nagyon sokáig nem mertem képet feltölteni magamról egyik ilyen oldalra se. Szerencsére ettől függetlenül szereztem pár barátot, akikkel évek óta jóban vagyok, és sokat beszélek.

Majd tavaly nyáron megismertem A-t, akivel annyira jóba lettem, hogy összejöttünk. Négy hónapig együtt voltunk. Ő volt az első barátom, rengeteg mindenre megtanított. 
Az ő hatására mondtam el az egyik legjobb barátomnak, O-nak, hogy meleg vagyok. Az egész egy augusztusi napon történt, közösségi program volt a suliban. Egész nap nagyon ideges voltam, szinte végi görcsben volt a gyomrom. Mindig vártam a megfelelő alkalomra, hogy végre túl lehessek rajta. Aztán az egyik szünetben végre összeszedtem magam, félrehívtam, vettem egy nagy levegőt és egy szuszra elhadartam neki, hogy mi a helyzet. Ő pedig csak annyit mondott, hogy emiatt nem kellett volna ennyit parázni, hiszen megérti és nincs vele semmi baja. Megköszönte, hogy bízom benne és emlékeztetett rá, hogy ez a bizalom kölcsönös. Azóta bármi történik velem, ami ezzel kapcsolatos, őt bátran kereshetem.

Az első nagy coming out után hatalmas csend következett. A-val egészen télig együtt voltunk, ám én nem éreztem szükségesnek, hogy más is tudjon rólunk O-n kívül. 
Azonban az utóbbi időben rengeteg minden történt a családommal és velem is, melyeknek hatására megváltoztam. Egyre inkább úgy éreztem, ahhoz, hogy magammal jóban lehessek, nem szabadna titkokat rejtegetnem a barátaim előtt. Így legalább annak a másik 3 embernek el kellene mondanom az igazságot magamról, akikkel a legtöbb időt töltöm.

Az első "áldozat" C volt. Őt már ezer éve ismerem, óvoda óta legjobb barátom. Éreztem, hogy nem lesz baja a dologgal, de azért kicsit ideges voltam, mielőtt elmeséltem neki a történetem. A reakciója minden elképzelésem felülmúlta. "Igeeen? Én meg bi. Na, ugye, hogy Tate Langdon (sorozat szereplő) tök cuki?"
Mikor kinyögtem, hogy hát igen, ő bejön, elkezdett elmélkedni azon, hogy amúgy így elég nehéz lehet ismerősöket és barátokat szereznem. És a párkeresés is sok problémát felvet, de ha tud, szívesen segít bármiben. Ezt olyannyira komolyan gondolta, hogy este már a kedvenc színészei képeit küldözgette nekem, hogy rájöjjön, milyen számomra az ideális pasi. :)

Pár nap múlva elhatároztam, ideje továbblépni, jöjjön a következő barátom, D, aki a C fiúja. Mivel C azt mondta, hogy a srác mocsok jó emberismerő, sejti rólam a dolgot, ezért vagy nagyon vigyázzak vele, vagy mondjam el neki is. Én az utóbbi mellett döntöttem.
Éppen nagy betegen feküdtem éjszaka, és nem tudtam aludni, mikor elkezdtünk beszélgetni. Azt mondta, szeretne majd velem dumálni, mert nem akarja, hogy rosszul érezzem magam amiatt, hogy az egyik legrégebbi barátommal van együtt, pláne, ha netán érzek iránta valami többet is. Ekkor kibukott belőlem, hogy teljesen feleslegesen aggódik emiatt, és ennek az okáról én is szeretnék vele beszélni, azt meg pláne szeretném, hogy utána ne nézzen rám másként. Erre annyi volt a reakciója, hogy "Mikor jöttél rá? Mennyi ideje fojtod magadba a dolgot? Már rá akartam kérdezni, csak nem mertem, mert nem akartam bunkó lenni. Egyáltalán nem zavar, sőt, örülök, hogy megkönnyebbülhetsz most már. Ettől még ugyanúgy a legjobb arc vagy ;) " Ezután vagy hajnali ötig beszélgettünk arról, hogy miként ismertem meg magam, mennyi ideig tartott megbarátkoznom a gondolattal stb. Ő kifejezetten sokat kérdezett, néha intim dolgokat is, de egyáltalán nem zavart, örültem, hogy érdeklődik és próbál teljesen megérteni.

Végül a társaságunk utolsó tagjának számoltam be a fejleményekről. A beszélgetés hajnali kettőkor zajlott pár napja, miközben bóklásztunk a városban, élvezve, hogy nem sülünk meg. Valahogy úgy történt, hogy D kérte, hogy dobjunk fel egy témát. Én mondtam, szívesen, de WTF lesz. Erre K közölte, hogy semmi baj. Ekkor benyögtem, hogy meleg vagyok. Kis hatásszünet következett, majd K kibukott, hogy "Mi?! Ezt én eddig nem tudtam? Hát, nincs vele semmi bajom."
Szóval ő is simán, fenntartás nélkül elfogadta a hírt.

Ezek után már elmondhatom magamról, hogy négy coming outon is túl vagyok. A legközelebbi barátaim mind megtudták a legnagyobb titkom, és mindegyikőjük ugyanúgy elfogad, mint eddig.
Úgy gondolom, az, hogy elmeséltem nekik a történetem, egy hatalmas lépés volt számomra a saját lelki egészségem érdekében. Eddig rengeteg kínlódtam azzal, hogy szinte mindenről hallgatnom kellett, mind otthon, mind a barátaim előtt. Ezután sokkal felszabadultabb lehetek, ha még a szüleim előtt nem is, de O, D, C és K társaságában mindenképpen.

Azzal a kéréssel fordult hozzám egy ismerősöm, hogy tudnék-e írni egy rövid kis irományt magamról, arról, hogyan jöttem rá, hogy meleg vagyok és hogy miként éltem meg azt jómagam, valamint a családom, barátaim, a környezetemben lévők mikor és hogyan tudták ezt meg, hogyan fogadták a nem mindennapi hírt. Természetesen rengeteg egyéb dologról lehetne itt írni, például, hogy az iskolában, a munkahelyen stb. felvállalom-e, ha igen milyen benyomást keltettem vele az emberekben és másképp néznek-e rám, mint azelőtt vagy teljesen normálisnak tekintik ezt az egészet vagy, hogy amióta tudom magamról és el is mondtam bizonyos embereknek, mennyivel vagyok felszabadultabb, önmagam. Illetve nyilván arról is írhatnék az élet mely területein értek emiatt hátrányos megkülönböztetések, esetleg személyes konfliktusok, egykori barátok elvesztése, kiközösítés. Ezekben a témákban is nyugodtan gondolkozhattok egy ehhez hasonló rövid beszámoló formájában... Ki tudja, talán Te leszel az, aki segít egy hasonló sorsú társának erőt venni magán és kiállni magáért vagy szimplán nem érzi majd magát egyedül, ha tudja, hogy vannak sorstársai. Azonban én kezdetnek egy általánosabb témát választottam, melyet a címben olvashattok.

Erről fogok mesélni nektek attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett bennem a gondolat, hogy meleg vagyok egészen mostanáig, hiszen még most sem tudja mindenki a közvetlen környezetemben, sem a szűk értelemben vett családomban, így ezek az élmények frissek számomra, pedig ennek már sok-sok éve. Már több mint 5 éve vettem észre, hogy valami nem stimmel, értem én ezalatt azt, hogy a lányok nem érdekeltek, persze észrevettem egy csinos, dekoratív kis hölgyet, de semminemű szexuális vonzalmat nem éreztem iránta, pedig ekkor már javában 14 voltam, és lássuk be, a "mai fiatalok" nem vesztegetik az idejüket, ha a felnőtté válás a tét. Elég annyi hozzá, hogy amint elsétált az utcán előttem egy helyes vagy sportos srác rögtön felkeltette az érdeklődésemet úgy, ahogyan azt egy nő sem tudta korábban. Ezt az érzést sokáig (hosszú-hosszú évekig) próbáltam elnyomni magamban, mondván ez szörnyűség, velem nem történhet ez, ez nem normális és különben is, ki akarna önszántából egy kisebbséghez tartozni??!! Próbáltam ellenállni a dolognak, nem figyelni a vonzalomra, amit a saját nemem iránt éreztem és kizárni azt, helyette pedig lányokkal ismerkedni, az ő társaságukat keresni, igen, még szexuális kapcsolatot is teremteni velük, mindhiába. Egyszerűen nem elégített ki a dolog oly módon, ahogy annak ki kell, így aztán kb. 4 év szenvedés és lelki válság után úgy döntöttem, adok egy lehetőséget a dolognak és regisztráltam egy meleg társkereső oldalra, ahol kifejezetten szexet kerestem elsősorban. Természetesen nem akárkivel, de azt akartam kideríteni, hogy tényleg ez az ami érdekel-e és hogy mennyivel lesz jobb fiúval, mint lánnyal... Amint sikerült találnom alkalmas és az én szempontjaimnak megfelelő személyt erre, sort is kerítettünk a találkozóra és meg kell mondjam, sokkal jobb érzés volt egy gyakorlatilag idegen sráccal (persze beszéltünk hosszasan előtte) a szex, mint egy olyan lánnyal, akit évekig ismertem. Ettől a perctől voltam biztos abban, hogy tagadhatatlanul meleg vagyok és szükségem van egy fiúra az életemben, akit a páromként tudhatok, így a társkeresőn immár nem csupán alkalmi kapcsolatot, hanem párkapcsolatot kerestem, mivel azt korábban egy ellenkező neművel sem tudtam volna elképzelni és lehetségesnek tartani.

Nem mennék bele a részletekbe mi hogyan zajlott és milyen érzés volt és abba sem, hogy utána hogyan alakult a társkeresésem, de akit érdekel az adminoknak ír majd egy levelet és ők készséggel továbbítják azt nekem, és amint időm engedi, szívesen válaszolok is rá.

Ugorjunk az időben körülbelül 5-6 hónapot, ugyanis ennyi idő elteltével határoztam úgy, hogy elmondom édesanyámnak a nagy hírt. Nos, ez koránt sem volt olyan egyszerű, mint azt gondoltam, hiszen egyszerűen nem akart a számra jönni a szó, hogy "meleg vagyok", ezért húztam az időt ameddig csak lehetett, talán soha máskor nem beszéltem annyit olyan széles választékú témákban, mint akkor anyummal. Teljesen mindegy volt, csak ne kelljen még mondanom.

Anyukámmal eleve úgy ültünk le beszélgetni, hogy valami fontosat akarok mondani neki, és hogy beszélnünk kell, tehát sejtette, hogy ilyen általános trécselésen kívül más is van még, így aztán másfél-két óra időhúzás után rákérdezett miről szerettem volna beszélni vele. Ekkor még nehezebben találtam a szavakat, de végül sikerült kimondanom, hogy a fiúkhoz vonzódom. A reakciója pedig az volt, hogy úgy értem-e fiúkhoz is? Ezt feszegettük még vagy 20 percen át, hiszen nagyon reménykedett benne, hogy a lányok is képben vannak még, de el kellett szomorítanom, hiszen nem így volt. Ekkor jött a tagadási fázis tőle és egyre csak azt hajtogatta, hogy ez csak a korral jár és a kíváncsiság meg a média befolyása, és hogy kicsapongó vagyok, várjak és elmúlik. Elég volt kétszer elmondania ezt egymás után, hogy kifakadjon belőlem, hogy már voltam fiúval, többször is, sőt barátom is volt hónapokig. Azt hiszem akkor tudatosult benne igazán az, hogy meleg a fia, legalábbis az arckifejezéséből ítélve és abból, hogy utána jött egy még hevesebb már-már paranoiás "visszafordítási fázis tőle a helyes útra". Azt kezdte taglalni, hogy nekem sokkal nehezebb lesz minden az életben, rengeteg diszkriminációval kell majd szembesülnöm, nem fogok könnyen munkát találni, az egyetemen kinéznek majd maguknak, bujkálnom kell, titkolóznom, nem akarhatom ezt. Még jobb, ilyen 20 évvel korábbi sorozatokból merített ihletett, hogy szemléltesse velem, mi is történik a hozzám hasonlókkal, vagyis mi történhet nagyobb eséllyel, mint a hetero fiúkkal, például emberrablás, szex rabszolgák, drogfüggők stb... Poénos volt számomra nagyon, ekkor már nevettem, hiszen akkor még nem is éltem. Fél óra elteltével csillapodni tűntek a kedélyek és megkérdezte tőlem, hogy akkor ez biztos-e, amire a válasz határozott igen volt, amire ő annyit felelt, hogy "ugye tudod, hogy így is szeretlek és elmondhatsz mindent". Ezt egyébként ekkor még nem gondolt komolyan, erre később jöttem rá, mivel szóba sem került a meleg téma, sem az hogy a barátommal mi volt egy-két hétig, csak utána kezdett el érdeklődni ténylegesen mi van velem-, majd megölelt és elkezdett zokogni, én meg érzékeny lelkemnek köszönhetően követtem példáját (nem tudtam megállni).

Azóta eltelt 7 hónap és biztosan mondhatom, hogy nem hogy rosszabb, de még jobb lett a kapcsolat kettőnk között. Már több barátom volt osztálytársak is tudják rólam páran és néhány közeli hozzátartozóm is, ezek már könnyebben mentek és nem is okoztam velük nagy sebet senkiben, azoknak mondtam el eddig, akikben bízom és tudom, hogy tényleg jó barátok vagyunk, így nem is vártam egyebet, mint hogy ugyanúgy jóban legyünk.

Na, hát ennyi lenne az én történetem dióhéjban. Remélem, segít nektek, ha ezt olvassátok, miközben hasonlót terveztek "elkövetni" és csak bátorítani tudlak benneteket, hogy tegyétek meg, sokkal szabadabbak lesztek utána.

Aki pedig ihletet kapott és szeretné megosztani a saját történetét a többiekkel és velem is, az ne habozzon, tegye meg, a fent említett témák bármelyikét választhatod, akár többet is és ne feledd, minél részletesebb, annál jobb!

Anonymus, (19, tanuló)