Most vagy soha
2015.09.01 22:16Sose tartottam magam olyan embernek, aki cselekszik. Inkább az a típus vagyok, aki vár és tűr, majd egyszer csak robban – de akkor mindent magával sodor. Ez kiskorom óta bennem van, nem tudom, hogy a szüleimtől vettem át vagy szimplán ilyennek születtem, de nem is ez a lényeg. Életem legnagyobb titkának kirobbanása 2015. január 21-én érkezett el.
Ugyanolyan nap volt, mint a többi, kicsit hideg a téltől és szomorú a vizsgaidőszaktól. Én és a legjobb barátom épp az egyetemen tanultunk, amikor a tananyag helyett a jövendőbeli coming out-omra terelődött a téma. Olyannyira belelendültünk, hogy repült az idő és mire észbe kaptam, már több órája mondta nekem, hogy hiába várok vele, később se lesz könnyebb, de nehezebb sem. Végig bólogattam, hiszen tökéletesen igaza volt, mégis rábírni magam arra, hogy kiálljak a szüleim elé és elmondjam, hogy én már pedig leszbikus vagyok, rettentően ijesztőnek tűnt. Az utolsó pillanatokban a könnyeimet nyelve hallgattam meggyőző érveit. Akkor és ott már magamban eldöntöttem: most vagy soha, nem húzom tovább.
A hazaút sose volt még ennyire rémes. Minden bajom volt, fájt a fejem, hányingerem volt és sírni akartam. Mikor végre kínkeservesen, de elértem a házunkat, a szívem már a torkomban dobogott, úgy éreztem, hogy elájulok. Mély levegőt vettem, majd remegő kezekkel kinyitottam a konyha ajtaját. Annyira túl akartam rajta esni, hogy semmit se sikerült levennem magamról, kabátban és a teljes „harci felszerelésben” álltam a szüleim elé. Anya épp egy sorozatot nézett a laptopján, amíg Apa a tévét bámulta. Mindketten elszakították tekintetüket a képernyőktől és teljes figyelmük rám irányult, én pedig összetörtem. Talán kislányként sírtam úgy, mint akkor.
Először nem tudtam megszólalni, hiába kérdezték, hogy mi a bajom és válaszoljak azonnal, mert nem értenek semmit, de már aggódnak. Ekkor sikerült valamennyire összeszednem magam és elmotyognom: meleg vagyok. Igazából akkor még nem is tudatosult bennem, hogy használhattam volna a leszbikus kifejezést, hogy kicsit egyértelműbb legyen a dolog. Örültem, hogy ezt a két szót ki tudtam nyögni.
Minden egyes reakció lepörgött a szemem előtt, de ami ezután következett, sohasem. Apa értetlenül bámult rá, mintha nem is fogta volna fel a szavaim, Anya pedig olyan arcot vágott, mintha a világ legnagyobb baromságával állítottam volna haza. Megkérdezte, hogy ez biztos? „Komolyan ezt kérdezed?” volt a válaszom, mire nagyot sóhajtott. A szobámba küldött.
Ennyi volt, kész. Úgy éreztem, hogy nekem végem, hogy nem értik, nem fogadnak el, harcolnom kell majd és üvöltenem, hogy megértsék ez nem vicc, ez a valóság. Egyre jobban bőgtem, egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Szóval, neki álltam átöltözni, hogy akkor majd álomba sírom magam, mikor Anya bejött a szobámba. Nem szólt semmit, csak megállt a szekrényem előtt, majd pár perc elteltével megkérdezte, hogy ez most a legjobb barátom miatt van (szintén meleg), mióta tudok róla. Miután válaszoltam, jött az ismert „ez nem is biztos, nem tudhatod ilyen fiatalon” monológ kezdete, mire kiabálás vagy visszavágás helyett, elgyötört hangon könyörögtem neki, hogy ne mondjon ilyeneket, mert így is nagyon-nagyon nehéz volt eléjük állni. Ez volt az a pont, amikor ő is elkezdett sírni.
A lábaim nem bírták tovább, így leültem az ágy szélére. Megkérdeztem tőle, hogy haragszik-e rám, de nem válaszolt. Még jobban sírtam. Majd egyszer csak elindult felém és azt mondta „Sajnos már tudtam,” majd megölelt. Ekkor már mindketten zokogtunk, és én újra feltettem a korábbi kérdésem, hogy haragszik-e rám. Azt felelte, hogy hogy tudna haragudni, mikor nem én tehetek erről.
Ezután percekig egymásba kapaszkodva sírtunk – kicsit egymásért, kicsit magunkért. Megmondtam, hogy sajnálom, amiért ilyen későn mondtam el neki, mire azt felelte, hogy semmi baj, majd a fülembe súgta, hogy vele bármit megoszthatok. „Tudom, de féltem” vallottam be neki, majd még szorosabban ölelt magához. Addig tartott a karjaiban, amíg meg nem nyugodtam.
Aznap este nem mertem kimenni a konyhába és szembesülni Apa reakciójával is. Helyettem Anya vigasztalta meg, mivel később kiderült, hogy aznap éjjel nem csak mi sírtunk, de ő is. Magát hibáztatta, azt hitte, hogy valamit elrontott és emiatt lettem ilyen, amilyen. Mivel sose volt szoros a kapcsolatunk, ezért a mai napig nem beszéltem személyesen vele erről, csak Anyán keresztül tudtam meg a dolgokat, de minden aggodalmam ellenére, elfogadta. Viszont rettentően félt, hogy emiatt majd bántani fognak és egy bizonyos szintig nehézségeket fog ez okozni az életemben.
A testvérem… nos, ő végig a szomszédos szobában volt aznap este és hallotta az Anyával folytatott beszélgetésünket. Csak másnap, mikor el akartam neki mondani, derült ki, hogy ő is már tudta és minden okés.
A coming out óta sokkal jobb lett a kapcsolatom Anyával. Persze, előtte is nagyon közel álltunk, de így, hogy már nincs közöttünk ez a titok, minden sokkal jobb, egyszerűbb lett. Nyugodtan mesélhetek neki anélkül, hogy azért aggódnék, nehogy valamivel elszóljam magam és lebukjak. Nem, többé emiatt nem kell izgulnom. Szabad lettem és… piszok jó érzés.
Sose tartottam magam olyan embernek, aki egyszer majd arról mesél, hogy milyen csodálatos a családja és mennyire szerencsésnek érzi magát, amiért ilyen elfogadó emberek a szerettei. És mégis, eljött ez a pillanat is.
H (20, tanuló)