Ez még csak a kezdet

Sok minden van, ami megváltoztatja egy ember életét. Az egyik nagy változás az én életemben, 14 éves koromban jött el, egy napsütéses, októberi délután, mikor hazaféle lekéstem a buszt. Ez volt az első alkalom, amikor későbbi busszal mentem haza. Ez volt az az öt perc, ami megváltoztatta az életem. Igaz, semmi nem történt míg fel nem szálltam a másik buszra, sőt, az út feléig semmi, csak bámultam ki az ablakon, és arra gondoltam, milyen szépen süt a nap, és milyen melegem van.

Majd egyszer, a busz végébe tekintve, megláttam egy lányt, és arra gondoltam: "Úristen! Én ennél gyönyörűbb teremtést még életemben nem láttam!" Mondhatni, még gyerekként, a Facebook előtti életben, mindennap lekéstem a buszt, hogy hazafelé nézhessem ezt a kis Tüneményt. Így kezdődött az egész...egy lekésett busszal. Minden perc számít. Ugyanis, ezután minden percben gyötrődtem, hogy most mi ez, és mi történik velem, miért pont velem?! Hosszas szenvedések után, kinőttem az iskolát, és nem láttam többet az ismeretlen lányt. Évek múltán csak, egy buliban. Megismertem, és kiderült sokkal idősebb, mint amennyinek látszik, emellett, menyasszony. De megmarad ez, az első plátói szerelemnek.

Mert, hogy mi is a szerelem? Ezt se tudtam egészen a...az....a sokadik kapcsolatomig. Minden egyes kapcsolatomnál, minden egyes lányban az igazit láttam, és még érveim is voltak, hogy miért az. De minden egyes kapcsolatom véget ért, ráadásul utólag rájöttem, mind silány volt, és csak én nagyítottam fel a dolgokat a képzeletemben, mert nem láttam, csak a tökéletességet a rózsaszín függöny mögött.

Tehát az első igazi! Nagyon random, és véletlen történt a "találkozás". Vagyis, annyira nem random, ugyanis, böngésztem, akkor már Facebook-on, és rátaláltam. Nem láttam mást, csak néhány képet, és idézetet. De valami megfoghatatlanéstranszcendentálisvalamiszakrális dolog, magával ragadott, bele ragadott, muszáj volt, mert késztetést éreztem...hát írtam. Türelmetlenül vártam egész este, míg végül, jött a válasz. Elfoglalt. Randija volt. Szomorú lettem. De beszéltünk. Azt mondta jó volt beszélni. Azt mondtam, írjon, hogyha gondolja. Nem írt. Majd egy hónap múlva, újra felkerestem. Egész nap beszéltünk. Este azt mondtam, majd írjon, ha gondolja. Másnap reggel, az üzenetére keltem fel. Egész nap beszéltünk. Egész héten beszéltünk. Találkoztunk. Annyira plátói volt, de mégis valóság. Féltem. Féltem, hogy túl szép, hogy igaz legyen, és majd vége lesz. Vége lett. Egy egész nyáron át tartó szerelem. Ez volt az igazi! Ekkor tudtam meg, a buszos Tünemény óta, hogy mi is az igaz szerelem, évek múltán jöttem rá csak. Igazából elhagyott. Szenvedtem. Megszakadt a szívem. Mégsem gondoltam rá egy másodpercig sem haraggal. Mert csak arra tudtam gondolni, mennyire jó volt vele. Évekkel ezelőtti történet ez. De, még mindig fontos nekem. Az egyetlen, akivel azóta is tényleg beszélek, és akinek mondok gátlások nélkül dolgokat.

És, hogy mi a szerelem definíciója? Nem tudom. Elmondani sem tudom. Csak érezni lehet! Amikor azt érzed, hogy fáj, az már szerelem. Biztos van boldog, felhőtlen is, csak én még nem hallottam olyanról. Szóval, egyedül szenvedtem. Sokáig. Nagyon sokáig. Tovább, mint bárkinek kellene. De sokat tanultam ez idő alatt, a magány alatt új impulzusokat kapsz, átértékeled a dolgokat, az embereket, az életet. Átértékelődtem, megkomolyodtam (úgy, ahogy), és úgy döntöttem nem titkolózok tovább, kitálalok a szüleimnek, akik nagyon szigorúak, mondhatni vaskalaposak, hogy én, már évek óta a lányokhoz vonzódom, és ugyan nem kérem, hogy ezt szeressék, de fogadják el, vagy csak, hagyjanak élni ezzel együtt.

Volt bennem, egy olyan hátsó szándék, hogy többet nem kell hazudnom, mert utálok hazudni. A szüleim képébe hazudni arról, hol vagyok, kivel, ki ő. Túl sokszor előfordult, hogy több órát utaztam (persze, csak a lányok miatt), úgy, hogy a szüleim, azt hitték a legjobb barátnőmnél alszok. Azért vicces megjegyezni, hogy soha nem aludtam náluk, egészen eddig az évig.

Hát, szóval előálltam nagy nehezen az én történetemmel a szüleimnek, és a hatás...felejthetetlen.

Először is elküldtek otthonról, mondván, hogy ők nem ilyennek neveltek, és ez elfogadhatatlan. Majd mikor indultam volna, csak kiabálva felküldtek a szobámba, elvettek tőlem mindent, így elszakítva a külvilágtól, hátha "megjavulok". Soha nem felejtem el, amit mondtak, amit édesanyám mondott, idézem: "Próbálj meg végre normális emberként élni!". Még mindig a fülemben cseng. Normális emberként. Mintha legalább embert öltem volna. Erről jut eszembe, a húgom egy nap elém állt és azt mondta: "Tudom, hogy valamit eltitkolsz előlem. Leszbikus vagy, vagy embert öltél?", és ez halálosan komolyan. Tehát, a következtetés, ha valamit eltitkolsz, akkor embert öltél, vagy homoszexuális vagy. Szörnyű, hogy majdhogynem egy szintre emelné a kettőt. Ilyenkor igazán elgondolkodom, az emberek felfogásán, és gondolkodásán. Legalább Ő elfogadta a dolgot. A szüleim azóta sem. Így van egy titkos kis életem.

Hazugságok hálójában élem tovább a napjaim, egészen addig, amíg önálló nem leszek, és elmegyek innen. Hazugságok hálójában, mert még mindig nem tudják, kivel, mikor, mi... Bár azt érzem, tudják, csak nem akarják. Soha nem fogják akarni, de elfogadni sem. Vagy, van még remény 4 év után, hogy majd elfogadják? Kétlem. De én nem adom fel, és csak élek, ahogy nekem jó, ahogy érzem, hogy nekem jó. Új szerelmet keresve, új emberré formál az életem. Hosszú út áll még előttem, de folytatom azt, amit 14 évesen kezdtem, azon az október délutánon, mert akkor melegség áradt a szívembe...és fény, és remény.

D (20, tanuló)